Szombat megint herevere. Pihenés. Hogy minek azt nem tudom. Mire várok? Miért nem megyek? Ok, hogy családi szülinapozás de egész nap? És reggel? És este? ?Qué esta pasando? !Tranquilo! Nyugtatom le magam, vasárnap reggel jócskán szenvedve a bűntudattól, hogy kevesebb mint 200nap van hátra és én oly dolgokat engedek meg magamnak amiket nem szabadna. Persze nyugtatom magam a szokásos szöveggel, hogy majd ha jön a jó idő akkor majd lesznek durva dolgok. Ja persze. Vasárnap felkeltem reggel ilyen gondolatokkal, húzom fel a redőnyt, látom félig fehér minden. Szentségelek (-de minek?) hogy minek esett a hó (-mintha ez érne valamit). Bal lábbal keltem és sikerült kibillennem kicsit a lelki békémből, egyensúlyomból amit annyira szilárdnak hittem. No hay problem, kinéztem jobban az ablakon mert láttam, hogy süt a NAP (ami annyira kell nekem... -hogy erre nem is nagyon van hasonlat) és ma pedig ha picit is de menni kell. Elnéztem balra és a következő kép fogadott.
Challange accepted! Villogott a kijelzőn. Oda ma felrongyolok. Ameddig mehetek. Szóval kevés reggeli és több tea eltüntetése után felvettem a színpadi szerkót és színre léptem. Tudtam, hogy olyan 15km-t fogok menni többet nem nagyon kéne a hét eleji "átmozgatás" miatt. Legalábbis ezzel kábítottam magam. Megálltam az indulópontnál ami a kereszteződésünk a ház előtt, nyújtás fél percben című műsort bemutattam a járókelőknek akik le se szarták az egészet, majd széles mosollyal dübörgő zenével megindultam. Persze megint kicsit erősebben, mint kellett volna. Kis emelkedő kifelé (azt mondják) aztán jött város pereme majd a váciak Fujijának lábánál találtam magam. 
Nem rossz látvány. Napsütésben az olvadó hónak köszönhetően elázott úton futni pedig csudajó. Első hegyi kanyar következett majd tovább.
Mikor ilyen helyeken futva szólnak deephouse vagy minimal esetleg goa zenék teljesen át tudom magam adni, olyan mintha pár pillanatra kilépnék a testemből. Fantasztikus dolog, hogy ilyen helyen lehetek, és megtapasztalhatom ezt. Itt már a hegy legszebb részét picit közelebbről láthattam. 
Majd tovább, tovább fel rongyoltam kissé nehézkesen de haladtam ilyen látvány kíséretében.
Ez jobb oldalt, balról meg a NAP sütött és fújt a szél nagyon nagy lökésekkel, annyira hogy meg is állított egy pillanatra. Gondoltam annyiszor találkoztunk már a Börzsönyben, csak jól megférünk itt ketten. Úgy is tűnt amíg el nem értem a végállomást ahonnét tiltás volt arra vonatkozóan, hogy tovahaladjak. Szót fogadtam viszont szép látvány tárult elém, annyira, hogy a fényképezőt se vettem elő, arra a percre amíg megálltam a NAP sugaraiban fürödve, feltöltődést keresve ezekben a pokoli téli hónapokban, és tettem magasról, hogy fújt a szél és egyik barátom mondására, hogy lehet hidegben futni csak nem szabad megállni fél percnél tovább. Azonban az egóm mondatta velem, hogy ennyi most jár nekem itt. Ennyit megérdemlek. Az egó meg olyan, mint a ragály. Kigyönyörködtem magamat, és indultam vissza le. Majdnem ugyanannyi lett az időm le mint föl, csak volt egy 13-as eltérés a pulzusban. Végére érve azt éreztem, hogy ez nagyon kevés. Viszont most légy okos, elég ez mára, holnap majd lehet rámolni neki megint csak a lélektani egy hét pihenős szakasz legyen meg. Hazaérvén éreztem, hogy vétkeztem. Játszottam a fasza gyereket. Valaki, valami olyannal amivel a legnagyobbak sem játszhatnak, mert mindig alulmaradnak. Nem tiszteltem eléggé azt aminek szinte mindent köszönhetek. Ezért most megkaptam a képzeletbeli érmet és egy 5napos nyaralást amit a BAYER támogat. Kellemes időtöltést kívánunk!
És hogy ki a hibás? Én, -teszem fel a kezem- én vagyok a hibás, én vagyok a felelős. Szeretem magam! /az utolsó mondat nem önimádatot jelöl/
