Keresem a családomat a pálya szélén akik aggódva várnak. Pár méteren belül meg is találom őket. Anya kérdezi mi kell. Közlöm vele, hogy a vizes kóla. Kezembe nyom egy kulaccsal. Még bennem van teljesen a bringás reflex ezért elveszem és szaladok vele. Kortyolgatok, majd mikor elég, csodálkozom, hogy nem tudom kinek odaadni. Nincs Anya, nincs Apa. Aztán a futópályán mikor elérem a házunkat akkor eldobom az udvarba. Sikerült nem túl sokat inni mint edzéseken, mikor meggyötri a gyomromat és összahajolva tudok csak futni. Jól érzem magam. Itt vagyok azon a helyen ahová egy éve készültem. Sokat terveztem milyen gondolataim lesznek, milyen lesz az egész. Azonban egy ilyen nem elevenedik meg. Leköt több száz társam harca. Az utca ahol még tegnap sétáltunk és futottam egyet mára kemény versenypályává vedlett át. Elérem a parkot. Jön a frissítőpont. Úgy vagyok vele hogy elfogadok mindent. Elsőre látom, hogy itt azért felkészült segítők vannak. Tudják miből mekkora kell. Kicsi iso, kicsi víz. Egyet-egyet magamhoz veszek futtában, majd illedelmesen megköszönöm. A park mellett haladva tovább azt érzem, hogy minden rendben van. Jól működik a rendszer aztán kezdenék váltani tempót, de egy reggelről beégett mondatot hallok a fejemben. Az első két kört nagyon óvatosan. Vissza is veszek kicsit az iramból, és fordulok ki a város határa felé. Mondom magamnak, hogy ha 3,8körül van egy karika akkor biztos messze még a fordító. No erre meglátom azonnal. Megörülök neki, ugyanakkor felteszem a kérdést, hogy biztos jól van kimérve? Én ma itt k***ára ájronmen akarok lenni!! Aztán megnyugtatom magamat, hogy csak én debütálok ma a verseny nem. Csak furcsálom, hogy minden rendben van mikor edzésen sokkal elgyötörtebb vagyok 150+-ok után. Lehet, hogy mégsem olyan hülyeség az a tapering? Lehet, hogy mégiscsak nem baj, hogy nem 30-as átlag lett biciklin? Lehet hogy végigérek? A fordító után megtalálom Bakát és sikerül melléérnem. Megköszön az eddigieket, érdeklődöm felőle. Biztos kellettem neki oda a sokadik órában, de még ilyenkor is intézett pár jótanácsot számomra. Példás viselkedés. Van mit tanulni Tőle. Együtt beértünk a frissítőpontra, majd leváltam róla mivel megállt picit Böbénél. Én is felvettem egy kis üzemanyagot, és mentem a második körre ami még mindig lassúsági verseny volt. Totyogás volt. Olyan mint amikor először futottam 30-at Pécsi Peti és Tibikével. 325-nek jöttem ki a depóból és már 307. helyen állok. És még nem is haladok. 6:20 perceseket járok. Következik még egy kör. Itt már használom a szivacsokat is ami fantasztikus hogy mennyit segít. Visszahűt egy pillanat alatt. Egyet a fejre, egyet a tarkóra. Csodát tesz. Első gondolatom, hogy igen ezzel fogom tudni túlélni.

Látom már a dinnyét is. Egyszer már próbáltam egy hosszabb depóban akkor nem volt baj remélem most sem lesz de majd csak a 8.kör környékén fogom elkezdeni enni. Ezért egy kis szőlőcukrot veszek fel és megyek tovább. Második körre érek fel. Felkészületlenek voltunk kicsit így segítséggel kapok egy koffeines gélt. Borzasztó íze van. De lemegy. Zúdul a víz is utána. Anyánál felváltva jön a vizes kóla és a vizes cappy. Ilyenkor már számomra nagyon fontos az élvezeti faktor. Olyat kell magamhoz vennem amit szeretek. Kell valami extra töltöttség. Apa kiabálja, hogy: -Nagyon jó vagy Krisztó, gyerünk jössz fölfelé! És tényleg! Első háromszázban benne vagyok. A kivetítőt sajnos nem tudom nézni a fordítónál ezért csak az ő információikra hagyatkozom. Folyamatosan keresem a Machine-t a pályán de nem találom. Már beért volna? Vagy mi történt vele? Perec? De nem történik semmi. Lemegy még egy kör én pedig azt érzem, hogy kimeríthetetlen erőm van. A pulzus is remek. Minden ideális. Futok. Nagyatádon. Ironman. Elképesztően szerencsésnek érzem magamat. Aztán a következő körben sikerül megpillantanom Pécsi Pétert aki.. Aki utat mutatott egy más élet felé. Mérhetetlenül hálás vagyok a sorsnak, hogy így alakult. Intek neki mosollyal, Ő is észrevesz és kiabálva bíztat először. Majd mikor megint szembetalálkozunk hatalmas nagy pacsi. Szívet dobogtató pillanatok ezek számomra. Találkozom Tepóval is aki jól láthatóan siet. Így csak intve buzdít. De úgy, hogy azt nem fogom elfelejteni, soha. Itt vagyok a legnagyobbak között. Majd az egyik körben igazi tigrismorajlást hallok. Magyarul szól hozzám. –Gyerünk kölyök toljad neki keményen estére vasból leszel!! Szinte érzem a hanghullámokat hogy löknek egyet rajtam, és mire felfogom, hogy ez most nekem szólt addigra, tempót váltok. Majd visszaveszek, mivel én nem akarok sétálni se és megállni sem. Elérkezik a fele a futásnak. Nagyon könnyűnek érzem. Majdnem 100 helyet jöttem előre. Szülőktől és testvérektől folyamatosan jönnek a bíztatások és a pályán lévő társaktól is. Azonban innen kicsit elkezd nehezedni a dolog. Kezdem érezni a combhajlítót úgy a nyolcadik kör környékén. Majd a vádlimat is. Egyre jobban nyúlik el a tempóm. Szerencsére azonban még mindig többet előzök mint mások engem. Nyolcadik kör itt a dinnyeevés ideje. Jól vizsgázik. Nincs belőle baj. A szivacsokat rendre pontosan mindig cserélem, víz van bőven, szóval megfőni nem fogok. Amúgy is szeretem a kánikulát, így viszont felér egy wellnessszel. Találkozom Tibikével is aki megy mint a gép. Esélytelen, hogy rákapaszkodjak, ahogy jött úgy is ment. Mint a szélvész. Kilencedik kör. 205. hely. Apa mondja, ha így megy benne leszek az első 200-ban de még 13ó alatt bőven.

Fogom a lapot, csak már kezdenek nehezedni a lábaim. Ahogy hallottam a futómozgást minden áron fenn kell tartani épp ezért nem sétálok egyszer sem. Mostanra már láttam fekvő, hányó, síró, megfőtt embereket akik üres tekintettel csak néznek. Sajnáltam őket, de nem tudok mit tenni. Látom, hogy hova kerülhetek én is ha egy pillanatra lankad a figyelem. Utolsó előtti kör. Ezt már tudom, hogy meg lehet húzni. El is kezdem pörkölni neki majd lassítok mert érzem, hogy ez nehezen menne 7km-en keresztül. Így csak a Zrínyi utcán siettem jobban. Majd utolsó kör következett. Itt már nem álltam meg az egyéni frissítésre, pedig készségesen kérdezték, hogy mire van szükségem. Itt van a vége. Már csak egy gyors kör. Látom a végét. Elhagytam a versenyközpontot Apáék szurkolnak nagyon. Még jó hogy fent volt a szemüvegem mivel nyíltak a könnycsatornák. Éreztem, hogy az egész állkapcsom kezd torzulni engedve a sírásnak ami kezdett fojtogatni. Azonban elnyomtam, és mondtam, hogy ennek most itt nincs helye, tolni kell. Még akkor is ha a tempóváltás és az 5:20-as tempó nem tetszett a lábamnak. Azt mondják a vádli makacs izom. Erről most akkor meggyőződöm magam. Ami kifért all-int mentem. A parkban és egyáltalán minden fordítónál emlékképek jöttek. Sírás is lehetett volna, de nem akartam. Most nem. Ennek a pályán nincs helye. Majd vissza a főutcára. Be a versenyközpotba. Nézem a kivetítőt kizöldült a nevem. Én már nem megyek ki több körre. Nekem itt és most vége! Az utolsó ráfordítónál már mondják a nevemet, mire emelem a jobb kezemet a magasba mutatva az ég felé. Hogy ez mindnyájunk érdeme. Család, barátoké. Mindnyájunké. Ráléphetek a zöld szőnyegre. Kicsit lassítok, hogy előttem a befutó srác jó képet kapjon és ne zavarjak bele, majd mikor a szalag visszakerült én is sikeresen átszakítottam. Vasember lettem. Sikerült!

Majd megkaptam az érmet és a pólót. És jöttek a családtagok elsőként gratulálni majd a "crew" többi tagjai. És akinek nagyon örültem és akinek sokat köszönhetek.

És volt egyvalaki aki nem jött mivel neki is hosszú nap volt! Hozzá én mentem gratulálni :)

.

.

.

.

.

.

.

.

.

És most vége van! És én annyira sajnálom! Sok mindent megadnék ha újra a 10.körben lehetnék. Vagy az úszás elején. Épp ezért nincs kérdés, a jövővel kapcsolatban.