Kezdődött azzal az egész, hogy nagyon hamar eljött ez az időpont amire jó régen azt mondtam, hogy "persze megyek". Elteltek a hetek s egyszercsak elérkezett a hétvége. Az előző napokban csak ez járt a fejemben. Menjek? Ne menjek? Futottam már ilyen távot igen, de több hete és 8 napja semmit sem futottam. Petivel beszélgetés telefonon.. Arra jutottam, hogy mennem kell ezzel eldöntök sokmindent, többek közt azt is, hogy mennyire van értelme ennek, és talán előremutat valamit. Szóval belevágtam. Előző este kenegettem a térdeimet, Perskindollal és Dolobene-nel felváltva. Reggel még kételkedtem a dologban, hogy jó döntés volt-e. Ám sportban a kétely, bizonytalanság teljesen leépít véleményem szerint.
Beültünk a kocsiba robogtunk Miskolc felé, megálltunk egy kicsit kajálni két órával verseny előtt (nekem 3). Megérkeztünk a tett helyszínére, gyors nevezés mert késésben voltunk, megszabadítottam magam pár fölös dekagrammtól. Petiék elrajtoltak innen nekem volt még egy órám. Rajt után odajött Schwarzi bemutatkozott, kicsit megilletődtem, hogy ilyen kis jelentéktelen porszemhez odajön bemutatkozni egy Ironman atltéta. Megtiszteltetés és nagy öröm volt megismerni. Beszélgettünk ugye a sportról, bíztató szavakat mondott ami megmondom őszintén abban a nem 100%-os lelkiállapotban nagyon jól jött. Mikor Nagyatádról kérdeztem, hogy milyen érzés akkor az arca de főleg a szeme mindent elárult. Köszönhetően a testbeszédolvasó készségem fejlesztésének, nem kellett szavakt mondania mindent láttam az arcán. Aztán elköszöntem, hogy megyek melegíteni meg lélekben kicsit készülni. Így is tettem jó hosszú bemelegítés pici futómozdulatok majd rövid laza nyújtás. Öt perccel kezdés előtt mentem beálltam a sorba a 225-ös rajtszámmal a legvégére. Megvártam míg jópáran elindulnak kicsit megbomlik a boly, vonalra lépek indítom az órát, és nagyon lassan elkezdem menni. Annyira lassú lett hogy az első kanyarnál egy perccel jobb voltam mint szoktam. Megjött a kedv, megint azt hittem hogy túl lassú vagyok pedig ezek szerint kicsit jobban mentem mint szoktam. Az első emelkedőhöz beállt Schwarzi. Szerencsére semmit sem éreztem az emelkedőből. Vagy tartottam a tempót vagy sikerült leszakítani egy-két sporttárst. Nem is volt nagy valami, keményebbnek hittem a szintklüönbséget. Aztán lehet, hogy csak azért mert ott állt Schwarzi és nem lehetett kiengedni bár megmondom őszintén nem is fordult meg semmi ilyen a fejemben, hogy belegyaloglás vagy megállni. Kiengedés is csak az utolsó körre maradt pici, de nem jelentős. Az első kör 26:30 körül volt a második 27:00-s lett talán. Innen már nem számoltam gondoltam a tempó majd úgyis mutatja, az a lényeg nem az hogy az első 5kilik milyenek. Úgysem az a méregfoga a távnak. Első körben és végig Tibivel nagy integetések, bíztatások, Petievel első körben pacsi is volt aztán már csak integetés. Holtpont nem volt, nem is nagyon fáradtam el benne.  Olyas' technikát próbáltam alkalmazni, hogy kinézek valakit aki azért halad is (az én szintemhez képest) és beállok mögé, hol mellé kicsit szúrkálva, hogy itt vagyok ezzel kicsit jobb tempóra sarkallom, ami nekem is jó. Majd minden körben ellószolok 100-200métert és megyek a következő nagyobb halra. Ahogy Peti mondta hazafelé a kocsiban: -Nemérted, az életem a lószolás!? :)) Szóval ez így ment a 20. kiliig aztán kiengedtem és élveztem, hogy ott vagyok életem első futóversenyén. Nagyon bejött az atmoszféraa körítés még akkor is ha ez csak egy kis verseny volt. Tapsoltak a pálya szélén mosolygtak, nekem is érted???? K' jól esett látni. Főleg Schwarzi bíztatása amit ezúton is nagyon szépen köszönök, Ő nagyon kellett az 1:48-hoz. Tetszett, hogy én vagyok a pályán és a szélén buzdítanak egy olyan sportágban amit három hónapja csinálok és teljesen új világ. Függő leszek ha ez így megy tovább. És még a térdeim is nagyjából rendben voltak.
15kilinél még gondolkodtam, hogy nem szállok ki és legyen inkább 30 az a 21. De rájöttem, hogy teljesen felesleges, bőven túlteljesítettem amit elvártam, hogy csak menjek végig épségben. Ha még 2óra alatti időm lesz akkor már elégedett leszek mondtam a verseny előtt. Annyira két óra alatti lett hogy 1:48:34-gyel futottam be a célba, ezzel megdöntve az ediggi 1:58-at. Lábam sem hullott szét mint szokott. Célegyenesben is elég dekoratív lányok tapsoltak ugráltak, nekem érted??? Még mindig kicsit nehéz elhinni pedig "csak" egy félmaraton. De ha ez ekkora élvezetet tud adni, félek az IM célkapuban el fogok ájulni, ha addig nem is a fáradtságtól. Nagyon meghozta a kedvet ez a kis verseny nagyon hálás vagyok érte mindenkinek akivel azon a napon érintkeztem. Legszívesebben szombaton már mennék 30-ast futni... Persze tudom ez nem ilyen egyszerű, mert akkor mindenki tudna Spartathlont futni. Hazafelé a kocsiban gyúrogattam a térdemet meg kenegettem, egész jó lett ma, könnyebb volt vele lépcsőzni, annyira nem volt vészes. Remélem mihamarább megerősödik, és körbe lehet futni a Földet :)

Külön öröm volt hogy Petinek aki hatalmasat ment új egyéni csúcs, és Tibinek is végigbírta a lába. Mindenkinek adott egy picit az élet tegnap. Így volt ez jó. Aztán kis látogatás a Bükkben majd irány haza. Ma reggel is jó a térdem, persze nem 100% de az izomláz nagyobb mint a térdbeni fájdalom ami csak akkor jön elő ha terhelem. A lábaim legfelső részénél borzasztó nagy izomláz van köszönhetően az új stílusú futásnak. Nem bánom, mert eredményes volt, és kímélő. :) Futni versenyen, sokan nagyon jó. Szeretni fogom...